Az 1956-os forradalom történelmünk azon ritka pillanatai közé tartozik, amikor az egész nemzet egy emberként lépett fel egy közös ügy érdekében. S ami mindezt elindította: a demokrácia iránti vágy, a közösség szándékának érvényre juttatása. Olyan keretek meghatározása, amelyek elviselhető életet jelentettek a társadalom széles rétegei számára. 
1956 októberének utolsó napjaiban ezekért a célokért küzdöttek az emberek: ki szóval, ki fegyverrel.

Küzdeni kellett, hiszen a második világháború utáni reménykedő újrakezdést, újjáépítést, egy sokak számára emberibb létet ígérő légkört egy diktatúra fagyasztotta meg. A sztálini minták másolása embertelen hatalmat honosított meg a Rákosi-korszakban. Ennek szimbólummá vált jegyei közismertek: a fekete autó, az ÁVH, a koncepciós perek, a személyi kultusz, a kitelepítések, az erőszakos téeszesítés és iparosítás, a kultúra, a művészet sematizálása a kommunista diktatúra látható, kézzelfogható jelei voltak. A diktatúra azonban ott is pusztított, ahol láthatatlan volt: a lélekben, hiszen a korszak a félelem, a rettegés időszaka volt. Ezt elégelték meg sokan, és ezért - a legfontosabb dologért - a szabadságért harcoltak 1956 őszén.

1956 októberében nagyon sok embernek kellett egész életére kiható döntést hoznia. Volt, akinek ez a döntés később az életébe került, másoknak hosszú börtönéveket vagy több évtizednyi emigrációt jelentett. Ma elsősorban azok emléke előtt tisztelgünk, akik azért áldozták fel szabadságukat, sőt életüket is, hogy megteremtsenek egy szabad, független, demokratikus országot.

Buda Ferenc: Rend

Hazánk zúzott szivén a vér
hülő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hült szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,
de nékünk
                   nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!

A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.

Hazánk zúzott szivén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.

Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.
 

Márai Sándor: Mennyből az angyal (részlet)

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel jól strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik - mennyből az angyal.